B-modell
Baranyai József
B-modell
Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt 25 év a csalódás, a
kiábrándulás 25 éve lett.
25
éve szabadon alakíthatjuk sorsunkat, szabadság, piacgazdaság van,
ugyanakkor az érzékelhető állapot még kevés esélyt sem kínál
arra, hogy Magyarország felzárkózzon a fejlett országokhoz vagy akár
csak lépést tartson a szomszéd országokkal a kiélezett versenyben.
Sokan
gondolják úgy, hogy léteznie kell egy jóval lendületesebb és arányosabb
fejlődést biztosító, a boldogulás többféle és szélesebb körben elérhető
lehetőségét hordozó jövőképnek is.
A rendszerváltás után úgy gondolták, hogy akadémikusokra kell bízni a
gazdaságirányítást. Nagy tudás, nagy eredmény!
Aztán külföldről fogadtak tanácsadókat, akik temérdek pénzt elvittek, de ők sem rántották ki a gazdaság szekerét a kátyúból.
Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel, ugyanis olyan tudást akarnak a gazdaság szolgálatába állítani, amely a meglévő ismeretek halmazát jelenti, a gazdaságnak viszont frissen kitalált, új elképzelésekre van szüksége, melyet kreatív elmék képesek megszülni.
Az új tudást
létrehozó gondolati építkezés jellemzője, hogy az nem csupán tudományos
műhelyekben jöhet létre, másrészt nélkülözhetetlen hozzá a
valóságismeret és az átlagot meghaladó kreativitás.
Az elmúlt 25
év általánosítható hibája, hogy az ország vezetése elvetette az új
tudás alkalmazásának lehetőségét, mely elvi útmutatást és konkrét
megoldásokat vázolt a jóval gyorsabb gazdasági fejlődésre, a fejlődés
terítésére.
Az új tudás megmutatja a létező helyzetből való
kiutat, megvalósítható koncepciót, jövőképet vázol.
Megfogalmazza
a létezőből az elérhetőbe vezető út sajátosságait,
voltaképpen az
előrelépés lehetőségének, a legmagasabb ívű fejlődési pálya elérésének,
az ehhez szükséges változtatás mikéntjének, módozatainak
megismeréséhez tudást adó szellemi forrást jelenti.
A
gazdaságirányítás hatalmas összegeket fizetett különböző tudományos
műhelyeknek gazdasági prognózisok elkészítéséért, melyek nem a
lehetséges fejlődési irányokat és módokat ismertették, hanem az ismert
irányba történő, ismert ütemű fejlődést figyelembe véve készítettek
előrejelzést. Ez a kritika szerint körülbelül olyan, mintha a főútvonal
helyett a zsákutca felújítására költenék a közlekedés gyorsítására
fordítandó keretet.
A helyes, és főként eredményes módszer az
lehetne ha a gazdaságirányítás az ilyen célra fordítandó forrást
egészséges arányban megosztaná, annak legalább harmadát az
értékteremtés dinamikusabb növekedését, a gazdasági növekedés nagyobb
ütemének, a gazdasági fejlődés különböző irányainak lehetőségeit vázoló
stratégiai elemzésekre,
tanulmányokra és a megvalósítást szolgáló stratégiai tervezésre vagyis
az új tudásra költené.
A
létező lehetőségek szabta határt elérő fejlődés csak az új tudás
beemelésével biztosítható. Ebből kiindulva a végrehajtó hatalomnak
elhagyhatatlan feladata lenne, hogy megszervezze az új tudás
elérhetőségét és biztosítsa szakértői, tanácsadói szinten annak
rendelkezésre állását.
Az
információ közvetlenül és közvetve a gazdasági fejlődés egyik
mozgatórugója. Van amikor az információ közvetlenül kiaknázható,
azonnal vagy rövid időn belül pénzre váltható lehetőséget hordoz, és
van amikor közvetett hatása érvényesül, mert megmutatja az elérhető
célt, a kínálkozó lehetőséget.
A szétosztott tudás célja olyan
információk eljuttatása az egyénhez, amely új lehetőségeket mutat be,
láttatja a létező és az elérhető közötti különbséget, olyan gondolati
építkezést indít el, amely a boldogulás egyéni modelljének a
megalkotásához vezethet.
A szétosztott tudás késztetést
jelent, olyan hajtóerőt, amely az egyént terveinek, álmainak
megvalósítására sarkallja, arra, hogy megtegye a létező és az elérhető
közötti utat.
Az állam feladata tehát az, hogy a szétosztott
tudás révén olyan szellemi serkentőt, inspirációt adjon, amely az
egyént a saját valós helyzetéből kiindulva olyan gondolkodásra
készteti, melyből megszületik a továbblépés, a felemelkedés
koncepciója.
A sok apró gondolati építkezés, kezdeményezés, az
egyén önerőből történő érvényesülését szolgáló cselekvések összegződése
adja majd azt az egészet, amely a nagyléptékű gazdasági fejlődés
alapját jelentheti.
A gazdasági fejlődés, gazdasági növekedés
ilyen típusú serkentése, gerjesztése jóval gyorsabban, hatásosabban,
nagyobb eredményt biztosítva megy át a gazdaságon mint a jogi vagy
pénzügyi szabályozással történő gazdaságélénkítés. Az ilyen jellegű
stimuláció tovagyűrűző hatása jóval előbb és szélesebb körben jelenik
meg a gazdaság alsó szintjein is mint az adminisztratív eszközökkel
manipuláló gazdaságélénkítés.
Az ilyen típusú
gazdaságserkentésnek a másik lényeges előnye a pénzügyi és jogi
szabályozásra épülő gazdaságélénkítéssel szemben, hogy új szegmenseket,
új irányokat hoz létre, így változtatva arányosabbá a gazdaság
szerkezetét.
A gazdaság ilyen jellegű stimulációja olyan új, a
gazdaság szerkezetét jelentősen javító változásokat indít el, mely
eredményeként érzékelhetően bővül a megfelelőség köre, sok új munkahely
teremtődik a kevésbé képzettek és a képzetlenek számára is, az intenzív
gazdasági növekedésnek új tartalékai képződnek, és ami a
leglényegesebb, jelentősen bővül az értékteremtés.
Az ilyen
típusú gazdaságfejlesztés eredményeként jóval nagyobb számban jönnek
létre új erjedési pontok, melyek még inkább dinamizálják a fejlődést
tovagyűrűző hatásukkal.
A gazdasági fejlődés szempontjából meghatározó szerepet játszik a gazdasági kultúra kialakulása.
Az
új gazdasági ágazatok létrejötte, új termelési módszerek, új termelési
ágak megjelenése majd elterjedése, a piac igényeihez igazodó minőségi
szint kialakulása és ennek további fejlődése valamint spontán módon
történő tovaterjedése hosszan tartó, időigényes folyamat, mely a
szervezettség beiktatásával, a szervezettség megteremtésével jelentősen
lerövidíthető.
Magyarországon hiányzik a gazdasági kultúra
számos válfaja, így például az alacsonyan iskolázottak
foglakoztatását, vállalkozási lehetőségét biztosító, kézügyességre
alapozott, kézműves háziipar.
A
piacképes tudás alternatíváját jelenti a piacképes kézügyesség, a
formavilágban megmutatkozó kreativitás, a sokszínűséget megjelenítő,
ajándéktárgy készítésre való hajlam és képesség, például a fafaragó
kézügyessége.
A gazdasági kultúra részét kellene, hogy képezze
az ilyen értékteremtő tevékenységek megjelenése, melyet segíthetne a
termékek piacra jutásának megszervezése, az ezzel kapcsolatos modern
technikai eszközöket, eljárásokat megismertető vállalkozások,
társaságok állami támogatása, az ilyen irányú lehetőségeket
megismertető információs szolgáltatás, az ilyen irányú tevékenységek
kialakulását és terjedését hatékonyan segítő gazdaságszervezés, amely a
spontán kialakulás és terjedés időszakát a töredékére csökkenthetné.
Ezen
tevékenységi körben igen komoly szerepet kaphatna a csökkent
munkaképességűek foglalkoztatása, az államnak emiatt is hatékony
segítséget kellene biztosítania e gazdasági kultúra fejlesztését
illetően.
A gazdasági kultúra kialakulásának, terjedésének
állami támogatása felgyorsíthatja a gazdasági fejlődést, teljesebbé
teheti a gazdaságot, és főként egészségesebbé a gazdaság szerkezetét.
Az EBRD egyik vezető
közgazdásza
azt állítja, hogy Magyarországnak 30 év, Lengyelországnak 60 év kellene
ahhoz, hogy az egy főre jutó GDP viszonylatában az EU átlagát elérje,
ami csupán a középmezőnyhöz és nem a fejlett tagállamokhoz való
felzárkózást jelenti.
30 év túl nagy idő! 10 év talán már
elfogadhatóbb intervallum, de mi jobban örülnénk ha mindez 5 év alatt
letudható lenne. A kérdés voltaképpen az, hogy tudunk-e és főként
akarunk-e 30 évet várni, hogy elérhessük azt, ahol most Európa
középmezőnye tart vagy összekapjuk magunkat és megcsináljuk amire
emberi és természeti erőforrásaink lehetőséget nyújtanak. Intenzív
fejlődési ütemet diktálva legkésőbb 10 év, de inkább 5 év alatt
felzárkózunk a fejlett Európához.
A gazdasági fejlődés
gyorsításának egyik bevált módszere a beruházások felfuttatása, akár
hazai tőke által, akár a külföldi tőke becsábításával. Ennél jóval
olcsóbb és hatásosabb megoldást jelenthet a gazdaságszervezés, a
gazdaság szervezettebbé tétele, amelyhez persze szervezőerőre van
szükség. A legfőbb szervezőerő szerepének betöltésére azonban csak
egyedül az állam képes. Az állam szerepének a gazdasági fejlődésben
betöltött szerepe a gazdaságfilozófia kérdése. A politikai hatalom
döntéseiben meghatározó szerepe van az elfogadott, érvényben lévő
gazdaságfilozófiának.
A gazdaságfilozófiának elsősorban
alapvetéseket, alapvető kérdéseket kell tisztáznia, például olyanokat,
hogy meghatározóan ipari ország legyünk vagy inkább a szolgáltatásra,
turizmusra alapozzuk a gazdasági fejlődést, és az sem kerülhető meg,
hogy mi legyen a mezőgazdasággal, a vidékkel?
Hasonlóan lényeges
kérdés, hogy mi egyedül, magunk teremtsük elő az állam és az ellátó
rendszerek működtetéséhez szükséges fedezetet, vagy osszuk meg ezt a
terhet kívülről jövőkkel, továbbá könnyű vagy nehéz munkával képzeljük
el a gyarapodást?
Válaszra vár az is, hogy ki kezdeményezze,
ki szervezze a gazdasági növekedés gerjesztését, az intenzív gazdasági
növekedéshez nélkülözhetetlen – számos új vállalkozás létrejöttére
lehetőséget nyújtó – gazdasági környezet létrehozását? Ki stimulálja a
gazdasági növekedéshez lendületet adó pénz- és árumozgás széleskörű és
nagyfokú bővülését, ki szervezze az értékteremtés bővülését segítő
piaci lehetőségek feltárását?
Mi legyen a meghatározó tényező a
gazdaság fejlődésében, az önérdekű szerveződés bővülésében, a
spontaneitás vagy a tudatosság, a tudatos, célirányos szervezettség?
A
gazdasági fejlődés vonatkozásában léteznek olyan fontos szempontok,
amelyeket a spontán önérdekű szerveződés révén kialakuló gazdasági
fejlődés, gazdasági növekedés nem vesz figyelembe. Az életszínvonal, az
életminőség gazdasági növekedéssel arányos emelkedése az önérdekű
szerveződés szereplői számára lényegtelen, érdektelen kérdés, amikor a
haszonelvűség a meghatározó. A liberális gazdaságfilozófiára alapozott
gazdaságpolitika szintjén, intézményi lehetőség, eszköz és szervezőerő
hiányában ezek a szempontok egyébként is csupán az elmélkedés
dimenziójában maradnak.
A gazdasági fejlődés gyorsításának
szándékával a meglévő vállalkozásoknak pályázatok révén juttatott
állami támogatás hatékonyságát vizsgálva megállapítható, hogy talán
elérhető egyfajta kimozdulás az előző állapotból, ez azonban
semmiképpen nem jellemezhető átütő sikerként, a gazdaságot új fejlődési
pályára állító gazdasági stratégiaként.
Abban az esetben
pedig, amikor az állami vagy uniós támogatás, akár kedvezményes hitel
nem az értékteremtés bővülését, hanem csupán a felújítást, az
infrastruktúra javítását, modernizálását vagy a szépítést szolgálja,
akkor csupán cél nélküli adomány, mert nem eredményez
gazdasági
növekedést.
Tíz évente új generáció lép a színre, amely új
látásmóddal, új ötletekkel, új elképzelésekkel rendelkezik, új szellemi
muníciót jelent, nem beszélve az új korosztályban rejlő tenni
akarásról, lendületről, amely feltétlenül kell a sikerhez. Olyan
támogatási rendszer kellene, ami ezt a hajtóerőt képes beiktatni a
gazdaság keringésébe.
A mai magyar gazdaság problémája már nem a
versenyképesség, hanem a piacra jutás, a bárhol létező kereslet
elérése, ami merőben más problémát és lényeges különbséget jelent.
Látni kell, hogy a versenyképesség megléte nem jelent automatikus
piacra jutást. A piacra jutáshoz, a piac megszerzéséhez, a létező
kereslet eléréséhez nem csupán versenyképességre, hanem
piacszervezésre, gazdaságszervezésre, szervezettségre van szükség,
amelyhez szervezőerő kell, mégpedig politika és csoportérdekek felett
álló szervezőerő. Ennek betöltésére pedig egyedül csak az állam
alkalmas és képes.
A
gazdaság fejlődése szempontjából a legnagyobb létező tartalékot a
szervezettség megteremtése jelenti, a fellelhető emberi és természeti
erőforrásokat, a létező lehetőségeket a gazdasági fejlődés szolgálatába
állító szervezettség. A szervezettség megteremtésével létrehozott
hatás, állapot nem írható le képletekkel, nem fogható meg a matematika
eszközeivel, így aztán a közgazdaságtan az alkalmazott eszköz és
fogalomrendszerén kívül állónak, tulajdonképpen nem létező faktornak
tekinti a szervezettséget.
A neoliberális ideológia alapján
működtetett modern kapitalizmus monetáris eszközökkel, monetáris
szabályozással, jogi, szabályozással igyekezett stimulálni a
gazdaságot, fejlődésre serkenteni azt. A szervezettséget elvi
alapon sem említő, spontán szerveződés révén fejlődő
neoliberális
gazdaság a létező lehetőségeknek csak mintegy harmadát képes
hasznosítani, ezért az így elérhető gazdasági növekedés is csupán
harmada a szervezett piacgazdaság viszonyai között elérhető gazdasági
növekedésnek.
Az emberi jogok és a demokrácia érinthetetlenségét
elvető, sőt, azt akár kisebb-nagyobb mértékben korlátozó
államkapitalizmus már a szervezettség egy magasabb fokát képviseli. Van
terv, van jövőkép arra vonatkozóan, hogy mit akarnak elérni, továbbá
létezik a megvalósításhoz szükséges szervezettség, létezik a
megvalósítási folyamatot levezénylő, végigvivő szervezőerő
Csakhogy
a szervezettség magasabb szintje nem csupán ilyen struktúra kereteiben
létezhet, az szolgáltatás formájában is biztosítható, mint például a
B-modell szerinti szervezett piacgazdaságban. A B-modell nem
neoliberális elv alapján működő modern kapitalizmus, nem
államkapitalizmus, hanem egy szolgáltató állam által megvalósítható
szervezett kapitalizmus, szervezett piacgazdaság, ahol a demokrácia és
az emberek jogok sérthetetlensége, az egyszeri életértéket képviselő
ember legfőbb kedvezményezettsége alapvetés.
A mai magyar
gazdaságban a szerepkörök oldaláról nézve alapvetően két szint létezik:
az egyik az értékteremtés bővítésében tevékeny szerepet játszó
produktív alsó szint, a másik a jogi, pénzügyi szabályozást ellátó,
egyfajta liberális gazdaságszemlélet szerint a gazdaságirányítást végző
apparátusi felső szint, akikről bizonyos esetekben úgy tűnik mintha nem
egyazon gazdaság szereplői lennének.
A magyar gazdaság
alapjáraton működik, hiányzik a gyorsító erő, a gazdaságot lendületbe
hozó mechanizmus, az a mechanizmus, amely a tervezés, szervezés
együttes tevékenysége által előállítható gerjesztő energiát, hajtóerőt
biztosító szerkezeti egységet jelentené a gazdaságban.
Alulról
nézve fenn létezik szereptévesztés, felülről meg úgy látják, hogy a
lentiek nincsenek tisztában feladatukkal, szerepükkel. A magyar
gazdaságban számos értékteremtésre alkalmas ám mégis passzivitásra
kárhoztatott gazdasági képződmény, felépítmény létezik, amely akár a
gazdaság aktív, értékteremtő szegmensévé is válhatna, mert nem kellene
sok hozzá, hogy produktív állapotba kerüljön.
Ott fenn úgy
gondolják, hogy ők az államot képviselik, így semmi teendőjük nincs
ezzel, nincs dolguk a gazdaságszervezésben, piacteremtésben, mert a
liberális gazdasági szemlélet azt diktálja, hogy az állam ne avatkozzon
a gazdaságba. E szerepértelmezés szerint minden a lentiek feladata, ott
fenn csak a szabályokat találják ki.
A lentiek meg úgy látják,
hogy a gazdaságszervezés, a piacteremtés gazdaságpolitikai teendői, a
tőkevonzás, a megismertetés, megmutatás nem oldható meg lentről,
legfeljebb csak részben, ahhoz az eszközök, a lehetőségek és források
csak ott fenn léteznek, ezért ez a fentiek feladata.
A világ
fejlettebb részén már rég rájöttek arra, hogy létezik az együttműködés
kényszere, a gazdaság csak akkor működik maximális fordulaton ha a
saját szintjén mindenki megteszi azt amire lehetősége nyílik, amire
képes.
Az USA liberális állam, de az USA elnöke egyetlen
alkalmat sem mulaszt el, hogy politikai befolyását, hatalmát,
érdekérvényesítő képességet latba vetve az amerikai gazdaság számára
piacot szerezzen, mert a gazdaság lételeme a piac.
Piacgazdaságban
az önérdekű szerveződés és a piac szimbiózisban létezik. Piac, kereslet
nélkül nincs értelme termelni vagy szolgáltatni. Nálunk igen jelentős
termelőkapacitás szunnyad piac hiányában, mert hiányzik a piacra
jutást, a piac elérését segítő mechanizmus, mert nincs ez irányú
szervezettség, szervezőerő. Az uniós illetve állami
támogatást
elosztó, odaítélő pályázati rendszerben a kereslet szervezése, a
gazdaságszervezés, a piacszervezés célként sincs megjelölve. Ha valaki
azzal jelentkezne, hogy a magyar gazdaság szereplői számára a GDP 2
%-os növekedését eredményező piacot, keresletet tud szerezni, de ehhez
kellene pályázati úton elérhető támogatás, elutasítják, mert ez nincs a
kijelölt célok között.
Az uralkodó gazdaságfilozófia szerint -
ami egyben a felső szint elképzelése - a Magyarországra betelepülő
cégekre kell építeni a magyar gazdaságot, nekik megvan a piacuk, a
szervezettségük, velük ilyen szempontból nincs gond, nekik csupán
képzett munkaerőre van szükség. Ők jelentik a politika és
gazdaságirányítás számára a legkevesebb gondot.
Ennek hátránya
viszont az, hogy örökre kiszolgálók és kiszolgáltatottak leszünk. Egy
más irányú probléma pedig az, hogy az itteni összeszerelő üzemek nem
képesek, nem alkalmasak arra, hogy a negyedik ipari forradalom hazai
terepei legyenek.
Néha igen kevés kellene ahhoz, hogy sokkal jobban, hatékonyabban alakuljanak a dolgok a magyar gazdaságban, csőkkenjen a létező és elérhető állapot közötti különbség, ami a szükséges változtatások nélkül viszont igen jelentős marad.
A
megmutatás, megismertetés stratégiája a létező és teremtődő értékek
megmutatását, piaci folyamatba történő bekapcsolását kell, hogy
szolgálja.
Magyarországon sok tehetséges ember van és rengeteg
jó ötlet születik, ám ezeknek csak igen kis töredéke válik ismertté és
valósulhat meg, mert nem létezik a megismertetés, megmutatás
stratégiája. Nincs erre irányuló politikai akarat, nincs ezt véghez
vivő szervezőerő.
A diktatúra utálta a kezdeményezést, az újat
akarást, az a rendszernek csak gondot, problémát okozott, meg arra ott
voltak az állampárt által kijelölt emberek, akik ismerték a követendő
irányt és az át nem léphető határokat. A felemás rendszerváltás
következményeként a diktatórikus múltból átöröklődött értékrend az
inkább látszólagos mint valós változás során sem érte el még azt
fordulópontot, amelytől a pártos ellenérzés helyett már a pártolás
jellemezhetné az újat akarás iránti viszonyulást.
Még ma is úgy
érezni, hogy az újat akarás, a megmutatás lehetősége bizonyos
területeken – így a gazdaságban – a nem támogatott célok közé tartozik,
a változtatás helyett a változatlanság őrzése iránti szándék
tapasztalható. Pedig a siker lehetőségének, a kitörés esélyének, az
önmegvalósítás elérhetőségének felmutatása hihetetlen ösztönző erőt
jelentene sokak számára.
A megmutatás, megismertetés
szervezett érvényesítése nagyságrenddel nagyobb tehetség, ötlet,
kezdeményezés bekapcsolását eredményezhetné a gazdaság vérkeringésébe,
az ország fejlődését szolgáló folyamatokba, csakhogy nem létezik a
megmutatás, megismertetés stratégiája.
A liberális
gazdaságfilozófia kiiktatja a – megismertetés, megmutatás
stratégiájához nélkülözhetetlen – szervezettséget és a szervezőerőt, a
spontaneitás elsődlegességére helyezi a hangsúlyt.
A
megmutatás, megismertetés lehetősége az innovációs folyamat terén
valószínűen megtöbbszörözné az eredményességet, főként a megvalósítás,
hasznosítás tekintetében. Az újítóknak, feltalálóknak olyan folyamatos
és ingyenes kiállítási lehetőségre – innovációs piacra – lenne
szükségük, ahol az érdeklődők elé tárhatják szellemi értékeiket, új
megoldásaikat, amely által már lehet, hogy az első körben támogatókra,
ezt segítő kapcsolatra találnának.
A tudás mellett számos más
olyan értékteremtő képesség is létezik, ahol szintén létfeltétel a
megmutatás, megismertetés lehetősége. Ilyen például kézügyesség. A
kézügyességgel rendelkezők alkotásainak bemutatásához is hasonlóan
ingyenes kiállítási lehetőségre lenne szükség, a kézügyesség piacképes
termékeinek megismertetését, piaci folyamatba való bekapcsolását egy
kézműves piac segíthetné.
A megmutatás, megismertetés hiányáról
illetve szükségességéről beszélve nem lehet szó nélkül hagyni az olyan
eseteket, amelyek a kitartás, a hit, a küzdelem vonatkozásában
példaértékű emberi magatartást tükröznek. Egy televíziós műsor révén
kapott országos ismertséget egy – havi 40 ezer forint járadékból élő –
tiszafüredi mozgássérült lány hittel, kitartással elért sikere. Az ő
kitartása, hite, a sikerért, az érvényesülésért folytatott küzdelme
példaértékű. Példázatként említhető azok számára is, akik jóval
könnyebb helyzetben feladják, akik hamar belefásulnak a kudarcba, a
segítőkészség hiányába, az állam, a hatalom érdektelenségébe.
Ő
egyedi stílusú ruhákat tervezett, rajzait sok helyre elküldte, az
elutasítás még korrekt megoldásnak számított – mert azt jelezte, hogy
foglalkoztak vele –, de legtöbbször válasz nélkül maradt a levele. Nem
törte le a kudarc, az elutasítás, mert hitt önmagában és a kitartás
meghozta a sikert. Akadt olyan divattervező, aki felvette vele a
kapcsolatot, mert igen tehetségesnek ítélte munkáit. Neki sikerült,
mert volt valaki, aki korrekt módon értékelte a tehetségét, nem nyúlták
le az ötleteit, ám e kivételes segítség nélkül is valószínűen már jóval
előbb célba érhetett volna, ha létezne az állam által biztosított
megmutatás, megismertetés lehetősége.
A megmutatás,
megismertetés stratégiájának érvényesítése az élet számos területén új
fejezetet nyithatna a tehetségeknek, segítené bemutatkozásukat, egy
folyamatosan megújuló szellemi erőforrást kapcsolna be az ország
vérkeringésébe.
Nézzünk erre egy olyan példát is, amely nem
közvetlenül befolyásolja a gazdaság fejlődését, de esélyt adva az új
tehetségek produktumainak megismerésére, figyelmen kívül nem hagyható
új megoldások képbe kerülését jelentené például a városfejlesztésben. A
fiatal tehetséges építészek közül talán a legtehetségesebbeknek a
legkisebb az esélyük az érvényesülésre, mert megelőzik korukat,
hihetetlenül merészet produkálnak. Ők azok a fiatalok, akiknek a
pályázatokon, a megrendelések elnyerésekor a legkisebb az esélyük, mert
nekik még nincs kapcsolatrendszerük, összeköttetésük.
A főváros,
de a vidéki nagyvárosok vonatkozásában is léteznek különböző
városfejlesztési koncepciók, ezen kívül létezik egy olyan kép,
amilyennek a városlakók szeretnék látni lakóhelyüket – ez főként az
utazásaik során megismert, látott élményekből rakódik össze –, de
létezik még egy másik kép is, a fiatal építészek fantáziadús
elképzeléseit tükröző alkotásokban megrajzolt kép, amely lehet, hogy
lényegesen más, új, izgalmas, merész megoldásokkal kiegészülő
városképet mutat.
A fiatal alkotói tehetség – amelyet még nem
zárt kalodába a kompromisszumok kényszere és számos más, a tudatba
akaratlanul rögzült befolyásoló tényező –, a még szabad képzelet olyan
alkotásokat hozhat létre, melyek mindenképpen érdemesek arra, hogy
megismerje őket a nagyközönség. Mi pedig miért ne láthatnánk, hogy mi
van a fejekben, miért ne választhatnánk a legjobbat a jók közül?
A
megmutatás, megismertetés stratégiájának érvényesítése – azzal, hogy
segíti a tehetségek kiugrását – nyilvánvalóan azt is eredményezheti,
hogy újraíródik a létező szakmai rangsor. Ennél lényegesebb kérdés,
hogy az államnak érdekében áll-e az, hogy tehetséges állampolgárai
megmutassák, érvényesíthessék tehetségüket, hogy ezáltal sok új
tehetség bekapcsolódhasson az értékteremtésbe?
A szerző mint jogtulajdonos
hozzájárul, hogy az oldalon lévő tartalom magyarul és idegen nyelvre
lefordítva megosztható legyen közösségi oldalakon és weboldalakon a
forrás és szerző megjelölésével. Az így megosztott tartalom
mellett elhelyezhető reklám, hirdetés.